2012. június 26., kedd

Irodalom | Ion Luca Caragiale: Háború idején

Én szkenneltem, javítottam, ezért egy köszönöm jól esik! ;)
Sok sikert minden érettségizőnek!

HÁBORÚ IDEJÉN

  Végre elfogták a rablóbandát a dobreni erdő szélén. Néhány bekormozott arcú, vakmerő és kegyetlen betyár három megyét tartott rettegésben két év óta. Lókötéssel kezdték; aztán raboltak, kínoztak, végül a gyilkolástól sem riadtak vissza. Legutóbb is, pirkadatkor rámentek Iancura, a podeni pópára.
   A pópa jómódú ember volt; s bár egész fiatalon maradt özvegyen, anyjával élt. Dolgai pompásan alakultak. Alig másfél esztendő alatt két birtokrészt vásárolt, fogadót és kőházakat építtetett; ezenkívül sok marhája, juha és öt lova volt. Mondják: még pénze is akad jócskán. Ez feltűnő volt s mindenki azt hitte, hogy a pópa kincset talált. Ekkora gazdagságon persze, hogy megakadt a tolvajok szeme is.
Egy este, Iancu   pópa megtette azt az ostobaságot, hogy teljesen egyedül maradt otthon. Az édesanyját kocsival elküldte a vásárra egy szolgalegénnyel, az egyik bérest a mezőre me­nesztette, másik kettőt pedig szekerekkel az erdőre fáért. Éjfél után, egyszer csak ott termettek a fekete vendégek; megkötözték, megkínozták s töméntelen pénzt vettek el tőle. Szerencse, hogy az öregasszony nem volt otthon; megeshetett volna, hogy elsikoltja magát s akkor a rablók biztosan meggyilkolják, ahogy az néhány nappal később megtörtént egy másik öregasszonnyal.
Egy dolog azonban gyanús volt — a pópa remek ménjét és két tenyészkancáját nem vitték magukkal. Még ennél is gyanúsabb, hogy a pópa félelmetesen vad juhászkutyái meg se nyikkantak. A tolvajok ismerik a módját, hogyan lehet elaltatni a legvadabb kutyát is; úgy látszik, hogy valami ételt adnak nekik, vagy ki tudja, mit.    
      A pópát másnap találták meg, összekötözve, mint egy csutakot, a kötél szorításától merevedett izmokkal, felpeckelt szájjal, hogy még nyögni is alig tudott. Nagyhirtelen feloldozták, a szegény ember levegő után kapkodott, s a borzalomtól megzavarodva, alig tudta elmondani, hogy és mint kínozták meg.
    Két hét sem telt bele s újabb rablás történt — ez már valóban borzalmas volt.
A dărmăneşti bérlőt egy estefelé lepték meg. A férfi egy vénasszony rokonával élt, aki a háztartást vezette. Az öregasszony meggondolatlanul visítani kezdett, a bérlő még elővigyázatlanabb volt, és elsütötte a revolverét. Még csak ez hiányzott: Megkínozták s valósággal darabokra fűrészelték őket. Nem lehet tudni, mennyit raboltak, minden bizonnyal jelentős összeget, mert a bérlő nem régiben nagy mennyiségű gabonát adott el.
De a gazembereknek ez volt az utolsó bűntettük. Az álarcos betyárok az éjtszaka éppen, amikor újabb rablásra akartak indulni, a törvény kezére kerültek. A hír, mint valami nyugal­mat hozó fény terjedt el, a három megkínzott vármegyében.
Estefelé hazalovagolt a ménjén Iancu pópa is. Gazda és állat egyaránt roskadoztak a fáradtságtól. Harmadnapja sza­ladgált már a pópa üzleti ügyei után, — marhákat adott el s disznókat vásárolt. Ott, amerre ő járt, nem hallott semmit a rablók elfogatasáról. Az anyja vacsorával várta, étvágya azon­ban nem volt; sürgősen át kellett mennie bátyjához, Stavrache korcsmároshoz.
A fogadós nagyon elégedett volt; mint tehetős ember, aki­nek fogadója az útmentén — bizony nehéz kő esett le a szívé­ről. Hány éjtszakán át nem aludt nyugodtan egyetlen pillanatot sem, minden neszre felfigyelt s kalapáló szívvel várta az éjtszakai vendégeket; tudta jól, feltétlenül sorra kerül egyszer ő is.
A pap éppen akkor lépett be a korcsmába, amikor Stavrache zárásra készülődött.
— Bátyám — mondta a pópa különös  rémülettel körül­pillantva szeretnék valamit mondani, mégpedig sürgősen.
     —Mit?
                      Azonnal megtudod. Zárj be s gyerünk a szobádba... úgy jöttem hozzád, mint a gyóntatómhoz...
Öccse viselkedéséből a fogadós nem tudta, hogy mit gondoljon; azt azonban rögtön látta, hogy testvérének komoly mondanivalója lehet. A szolgálókat és az asszonyt aludni küldte, az üzlet ablakait és a fogadó kapuját bezárta s miután minden elcsendesedett, belépett a szobácskába, ahol a pópa sóhajtozva cigarettázott.
— No, mi a baj?
                      Úgy jöttem hozzád, mint gyóntatómhoz... Nem hall bennünket senki?
                      Ugyan! Ki hallana?
                      Stavrache bátyám — mondta a pópa összetörten — végem van!
                      Miért?
A pópa hangos zokogásra fakadt s öklével verte a fejét. Stavrache semmit sem értett.
—           Mit tegyek? ... Mit tegyek? ... Mondd meg, te... hiszen bátyám vagy ...!
Mi nyomta a pópa lelkét? Mi lehetett? Bizony nehéz meg­érteni; olyan nehéz, hogy Stavrache először nem is akarta elhinni.
Hogy is tehette? Egy ilyen tekintélyes ember, annyi jószág gazdája, a környék leggazdagabb embere — saját édes test­vére! A pap! ö volt a rablóbanda feje. És mégis, ez a színtiszta igazság. Az ördög vitte bele. A nyomorult aztán elejétől végig elmesélte az összes rablótámadásokat. A betörés a pap­lakba előre kiagyalt komédia volt, hogy eltereljék a gyanút. Néhány nappal előbb a falubeli jegyző, a pópa régi ellensége — ittas állapotban összeakadt vele egyik útmenti fogadóban s így szólt: „Remek méned van, szentatya! Nem pópának, ha­nem betyárnak való paripa, lepipál ez minden lovat", meg azt, hogy „Jól megy a dolgod, szentatyám! Megint vásároltál egy darab birtokot! Nem félsz attól, hagy  rádtörnek a betyárok? Nyilván egy húron pendülsz velük!"
Stavrache bátyó végül meghallgatta a legutóbbi esetet is, a dărmăneşti bérlőét... Nem a pópa volt a gyilkosa; ő küzdött, amíg tehette, hogy visszatartsa őket ettől a kegyetlenségtől; de hát mit tehetett? Olyanok voltak, mint a veszettek, hiszen a vénsszony sikoltozott, a bérlő pedig lőtt — nem lehetett megfékezni a fiúkat.
A banda letartóztatásakor a pópa megmenekülése az erdő aljában felállított csapdából tisztára véletlen volt, egyébként őt is elcsípték volna. De valamennyi cinkosa hurokra került... Ha pedig kínvallatásnak vetik őket alá ... mindent kivallanak... mindent... Akkor pedig őt is elfogják.
A pópa reszketett s a haját tépte.
— Mit csináljak, bátyám? Ments meg!
—Mit? ... Te szerencsétlen! Fuss! Tűnj el! Inkább pusztulj el, mintsem, hogy elfogjanak! Hogy valamelyik börtön mélyén rothadjanak meg a csontjaid!
Stavrache beszéde alatt hirtelen zaj támadt künn, kiáltozás; döngették az üzlet fatábláit. Mindketten megmerevedtek.
— Ne nyiss ajtót! mondta a pópa, revolvert húzva ki a reverendája alól.
Egyre erősebben dörömböltek — sok ember lehetett odakünn. Stavrache anélkül, hogy tovább is törődött volna a pópa könyörgésével, aki úgy reszketett, mint a kocsonya, félrelökte, s átment az üzletbe. Fülelt egy darabig s hamarosan rájött, hogy vidám társasággal van dolga; egy betörőbanda sokkal ko­molyabb és hallgatagabb; nem hahotázik és nem kurjongat éjféltájban. Stavrache kitalálta az igazat. Kikiáltott: „Azonnal!", meggyújtotta a lámpát és ment ajtót nyitni.
Valóban, vagy húsz fiatal önkéntes volt, néhány szekéren egymás hegyén-hátán, élükön egy tartalékos tiszt és két szakaszveztő, — a Dunához mennek háborúba. Két-három órát akarnak itt időzni, hadd pihenjenek egy kicsit a lovak is, s amint hajnalodik, már mennek is tovább; el kell érniök reggel a csapatszállító vonatot a legközelebbi állomáson, s addig még van vagy negyven kilométer. Jófajta vendég az ilyen, csupa pén­zes gyerek, danolásznak, nevetnek és mindenféle bolondériát csinálnak.
Stavrache mindent elkövetett, hogy kielégítse a derék fiú­kat. Miután jócskán felöntöttek a garatra, szépen lepihentek, szo­rosan egymás mellett a fogadó két nagy ivójában. A kimerült le­gények gondtalanul aludtak, mint a bunda. A fogadós, szomo­rúan, mély gondolatokba merülve állt mellettük; egyszerre azon­ban felderült az arca; pompás ötlet villant meg az agyában Gyorsan átment a szobába, aho! olyan türelmetlenül várt az öccse
 Hogy mit beszélt egymással a két testvét, nem tehetett hallani, annyira halkan sugdolóztak. Elég, ha tudjuk, hogy mit csináltak. lancu pópa  letelepedett egy székre a szoba közepére. Stavrache pedig vett egy ollót s kezdte nyírni a haját, mind rövidebbre, egyhelyütt ügyesebben, másutt bizony létrásan, egészen kopaszra. Aztán a szakállát is levágta rövidre, jól beszappanozta és leborotválta. Mindezt a legnagyobb sietséggel.
Hajnali négykor felébredtek az önkéntesek, szépen felsorakoztak és végigszámlálták, meg vannak-e mindannyian. Stavrache megcsinálta a számadást, beinkasszálta a huszonöt lejt, s szépen megköszönve, így szólt:
—Hallják csak...  volna itt egy fiatalember, aki szeretne magukkal menni, mint önkéntes ... Befogadják?
     Elég idös-e?
     Igen.
— Vannak-e szülei? Gyermekei?
     Nincs annak senkije.

      Rendben van minden irata? — kérdezte a tiszt.
      Iratai bizony nincsenek... de tessék megcsinálni.
      Lehetetlen; előbb jelentkeznie kell a hadosztálynál.
      Hát az nem volna lehetséges, hogy magukkal vigyék s ott
csinálják meg az iratokat, ahová mennek?
      Igaz ... ezt meg lehet csinálni.
      Akkor hát,..
Stavrache odavezette a bajtársak elé lancu Georgescu „urat", egy daliás, szép szál fiatalembert, tisztán, frissen borot­válva, akinek egész megjelenése tiszteletreméltó és komoly. A bajtársak olyan erőteljes hurrá-val köszöntötték, hogy belereme­gett a fogadó és Iancu Georgescu, miután hosszasan összecsóko­lózott Stavrache bátyjával, útra kelt a vidám társasággal s még csak egyszer sem nézett vissza.
*
Hosszú ideje nem emlegették többé a faluban Iancu pópát... Vízbe fulladt? Valaki eltette láb alól? Nyoma veszett, mintha csak a föld nyelte volna el. Más papot rendeltek hát a helyébe, nem várhattak az emberek a világ végéig, elvégre nem maradhatott ige nélkül egy egész falu.
Az öregasszony november 28-án halt meg, miután néhány hétig betegeskedett a szívével.
December elején, amikor Stavrache hazatért a kilencnapos gyászmiséről, — találkozott a falu postásával... Levele érkett Turnu Măgurele-i bélyegzővel, az öregasszony halála előtt egy nappal tették fel. Stavrache megismerte az írást. Annak az em­bernek a türelmetlenségével, aki már régen hozzászokott a gondolathoz, hogy ne várjon hírt arról, akit elveszettnek hitt, bezárkózott a szobájába és idegesen feltépte a borítékot:
„Kedves bátyám! Először is nem mulasztom el, hogy ne érdeklődjem kegyelmed és kedves édesanyám egészsége felől...”
Stavrache megtörölte szemét a kötény sarkával s tovább sillabizálta megbékélten a messziről jött papírdarabon levő írást, ami elhozta idáig ebbe a békés faluba a háborús események vissz­hangját. A szökevény ekkor Plevnánál volt. Nagy bátorsággal és sok szerencsével vett részt három csatában; egy ütközetben, ahol a mieinket már majdnem szétzúzták, zsákmányolt egy zászlót az ellenségtől; a becsület mezején szakaszvezetőnek nevezték ki s megkapta a „Katonai erények" érdemrendet és egy orosz kitün­tetést is. A szövetséges hadsereg minden erejével a Plevna elleni támadásra készül.
Milyen különös! Ha olyan valaki tanulmányozta volna Stav­rache arcát, aki ért az emberi arcvonások titkának megfejtéséhez, alaposan elcsodálkozott volna azon, hogy a bátya lelkében semmi sem támad fel, amit örömnek lehet nevezni, amikor olvassa a ki­ugrott pap hőstetteiről szóló híreket.
A fogadós alaposan megnézte a dátumot, aztán összehajtotta a levelet, valóban, három nappal Plevna elfoglalása előtt küld­ték el. Most azonban... Plevnát elfoglalták — ez a hivatalos hír terjedt el az ország minden szegletében.
A bíró még arról is tudott, ugyancsak hivatalos forrásból, hogy a napokban hazaengedik az önkénteseket, mivel a háború véget ért.
       De... — kérdezte szórakozottan Stavrache, — vajjon mi lett a rablókkal, akiket a tavasszal fogtak el?
A rablókat különféle büntetésekre ítélték s nyilván kényszermunka-telepekre szállították őket.
       Szóval hát — gondolta a fogadós — az ítélkezésnél még szóba sem került a pópa, a rablók vezére és orgazdája. Nohát! Ezek is szép bírák!
...Vajjon lesz mersze visszatérni?
... És ha igen? ...Mi akkor a teendő?
...Igen! De ha nem jön vissza a pópa, visszajöhet a szakaszvezető.
... Igen ám, de hátha rájön a bolondéria a szakaszvezetőre, és azt állítja, hogy övé a vagyon, történjék, aminek történnie kell! Hiszen ő viselte egykor a papi szakállat és a körhajat.
... Csakhogy akkor majd az ügyész nyírja le és borotválja meg alaposan ...
... Jön?... Nem jön?...
Mialatt Stavrache ilyen messze jutott a lehetőségek latolga­tásában, ime, újabb levél érkezik: ez is Turnu Măgureleböl jött — az írás azonban ezúttal idegen ... Idegen írás!... Ejnye! ördög­adta!
„Tisztelt Stavrache úr! Nincs szerencsénk önt ismerni, de egy derék bajtársunk, lancu Georgescu hadnagy kérését teljesít­jük, aki mint önkéntes jött a harctérre, a hadjárat alatt fokról fokra vitte fel idáig s aki haslövéssel három golyótól találva, hősi halált halt a becsület mezején. Sírva álltunk körülötte, míg örökre le nem hunyta szemét. Igen nagy kár, hogy ilyen kiváló hősnek el kellett pusztulnia! Soha, egyetlen pillanatig sem mutatkozott gyávának, s bár rendkívül elgyengült annyi fájdalomtól és vér­veszteségtől, nem szűnt meg tréfálkozni; mosolyogva, akár egy pópa, elénekelte magának a ,,Circumdederum"-ot, aztán megadta nekünk a kegyelmed címét s arra kért, feltétlenül írjuk meg, hogy bocsásson meg neki, miután most már vérrel mosta le bűnét s mondja meg az édesanyjának, akit ön is ismer, hogy imádkozzék érette. Aztán elvesztette az eszméletét s meghalt.
Tisztelettel:   Dobrescu Marin hadnagy,   Popescu George őrmester.””
Stavrache sokáig sírt, lesújtva a szomorú hírtől. A férfinek azonban erősnek kell lennie. Nem engedheti, hogy a fájdalom
összetörje. Összehajtogatta a levelet, megmosta a szemét, be­fogta a lovakat a bricskába s elhajtatott a városba az ügyvédhez, megtudni, hogyan léphet az ember törvényesen is az elvesztett jó
testvér örökébe, akinek nincsenek más örökösei.

II.

Már hosszú ideje annak, hogy Stavrache birtokolja a va­gyont, ami Iancu pópáról, az öccséről maradt rá, akinek sehol sem tudtak nyomára akadni s akit már nem is igen emlegettek.
Az ügyvéd elég jó tanácsokkal látta el.
Az ember birtokol egy vagyont; törvényesen vagy törvéntefenül, de birtokolja. Mindaddig, amíg ebben senki sem háborgátja, senki sem tart rá igényt, nincsen szükség semmiféle törvényes eljárásra. Hiszen ha jól meggondoljuk, Stavrache úr helyzete tisztább, mint akármelyik tulajdonosé.
A vagyon a pópáé volt?
Igen, a pópáé.
Munkával szerezte?
Legnagyobb részét igen.
Vannak gyermekei a pópának?

Nincsenek.
Felesége van-e?
Nincsen.
Hát szülei?
Nincsenek.
—              Más testvére van-e?
       Egyesegyedül én.
       Akkor hát... használja egészséggel - tette hozzá az ügyvéd —, ha pedig valaki háborgatni akarja, jöjjön csak hoz­zám ... Egyetlenegy ember veheti el a vagyont...
       Kicsoda? — kérdezte Starvache.
       A pópa.
Az örökös mosolygott és nagy biztonsággal így szólt
       Ugyan! Nem háborgathat az már engem, szegény!
Aztán, észrevéve, hogy túlságosan biztos válasza különös
hatást tesz az ügyvédre, sietett hozzátenni, fájdalmas hangon:
— Ki tudja, hol s merre pusztult el az én szegény testvérem, hogy nem tért vissza a vagyonához ilyen hosszú idő óta.
Öt esztendő telt el a háború óta és senki, valóban senki sem háborgatta Stavrachét, kivéve Iancu pópát, az önkéntest, aki idő­ről időre visszatért a túlvilágról hogy megzavarja bátyja álmát. Az ügyvéd igazat mondott. Egyesegyedül a pópának volt joga ahhoz, hogy háborgassa a fogadóst a vagyon békés birtoklásá­ban.
De ami gyakran ismélődik, nem hatja meg az embert; min­den csoda csak három napig tart s azontúl már természetesnek tűnik. Éppen ezért a fogadós minden különösebb lelki izgalom nélkül fogadta az elköltözött látogatásait. Ki tudja honnan, milyen messziről jelenik meg.
Stavrache a szobácskájában ült, valamiféle összebonyolódott számadásokat igyekezett rendbehozni, amikor betoppant hozzá a szerencsétlen szökevény.
Fáradtságtól kimerülten, betegen, beesett arccal érkezett a rab, szemei mélyen ültek üregükben, mint egy halottnak, és a fegyencek csíkos ruháját viselte. Csodával határas módon szabadult meg onnan, elreszelve láncait.
Étlenül bolyongott az erdőkben;   szakadékokon kúszott át, kabátja, nadrágja ronggyá szakadt,   bocskora cafatban lógott, talpa, tenyere, bokája csupa vér. De végül mégis bátyjához ért.
—        Bitang! — ordított rá Stavrache. — Szégyent hoztál a nemzetségünkre! Pusztulj, ne is lássalak! Takarodj! Eredj vissza, bűnhődj a bűnödért!
A szökevény sóhajtva fordult vissza s amikor a küszöbhöz ért, így szólt:
—        Bátyám, könyörülj meg rajtam, adj bár egy korsó vizet.
Ennyit tudott csak mondani s összeesett, mint valami rongy, Stavrache megsajnálta; odalépett, hogy felemelje az ágyra;
nem hagyhatta elpusztulni, mint egy kutyát. A fegyenc halálküzdelmében egyik kezével — bátyja nyakába, a másikkal pedig — balkarjába kapaszkodott. A fogadós ekkor megpróbálta felemelni; megpróbálta egyszer, kétszer, többször is, minden erejét meg­feszítette — hiába: minden erőlködése és kínlódása hiábavalónak bizonyult; a test nehezebb volt, mint az ólom, nem lehetett felemelni a földről.
A fogadós érezte, hogy mindjárt megszakad, el akarta eresz­teni a haldoklót és kiegyenesedni, hogy szusszanjon egyet és új erőt gyűjtsön. Ez azonban még az előbbinél is nehezebb próbálkozás volt: a haldokló fegyenc emberfeletti erővel kapaszkodott a fogadós karjába.
Minden erejét megfeszítve, felemelte végre a földről a nyo­morultat, akin borzalmas remegés szaladt végig, miden ízében vergődött, majd a haldokló földöntúli erejével legyűrte Stavrache ellenállásának utolsó morzsáját is, térdre kényszerítette, földhöz vágta s mint valami erőtől duzzadó birkózóbajnok, a mellére térdelt. Aztán őrült nevetésre fakadt s fogait csikorgatva így szólt:
Mi az, bátyám, azt hitted már meghaltam?
Sokáig hevert így Stavrache a fegyenc  sarkától taposva; sokáig volt kénytelen nézni ennek a fenevadnak vigyorát. De amikor az őrült meg akarta fojtani, a halálfélelemtől szinte eszét vesztett fogadós kétségbeesett mozdulattal ugrott fel... A fegyenc úgy vágódott az ajtóhoz, mint valami zsák, az ajtó kinyílt és alakja beleveszett a sötétségbe.
Stavrache ott állt a szoba közepén, minden ízében remegett és sűrűn hányta a kereszteket... Vágyakozás a testvér után?... jó... de ez aztán undorító látogatás volt.
Reggelig járt fel és alá Stavrache a szobában; szüntelenül forrón imádkozott az elhúnyt lelkiüdvéért s itta a jóféle pálinkát, hogy elhessegesse magától a rossz gondolatokat. Másnap elment a templomba s gyertyát égetett a halottak lelkiüdvéért. Aztán, bár összetört volt, üzleti ügyei után nézett, erre is, arra is ... Idejét különösen valami zavaros, ecetesedésnek induló borral töl­tötte el... nem rég még olyan tiszta volt mint a francia olaj és édes, akár a friss must. Egész nap nem volt étvágya; mindössze két-három kanna káposztalevet ivott meg; csak úgy este felé evett egy kis fokhagymás füstölt halat s ivott rá néhány pohár újbort. Utána imádkozott s lefeküdt, ki tudja min gondolkozva.

*

Künn szemerkél a hideg őszi eső, az esőcseppek végigszaladnak a csatornán s ütemesen hullanak egy repedt hordóba, amit akarattal hagytak ott fedetlenül esővíznek.  Különös, megszám­lálhatatlanul sokféle értelem csendül ki az esőcseppek énekéből. A hangok hullámzása magával ragadja az ember gondolatait, először szűk körben hullámzanak a gondolatok,  aztán lassan-lassan, mind lágyabban és mind szélesebbre táguló körben. Ami­kor egy gondolat már olyan messzire tovagyűrűzött, hogy az öntudatgyűrü onnan a középpontból már képtelen követni a messze­ségbe — úgy tűnik, mintha trombitaszót hallana . . . biztosan katonák. . .
A fogadós jobban odafülel: a trombitaszó egyre élesebb. Közeledik.
Stavrache kilép a korcsma tornácára. Ragyogó tavaszi nap van.
Valóban katonák, egy század, amely díszmenetben jön fel hegynek. Az egész falu, emberek, gyermekek, kutyák özönlenek nagy hejehujjával a katonák nyomában.
A fogadó elé érkeznek. A kapitány megállást parancsol.
Mintha villámcsapás érné a fogadóst: a kapitány! A kapitány hüvelyébe csúsztatja kardját és Stavrachéhoz közeledik; ő lépésről lépésre hátrál a korcsmában,  gyorsan becsapja az ajtót és igyekszik bezárni; de abban a pillanatban az ajtó kivágódik s a kapitány megjelenik a küszöbön, hahotázva, s teletorokkal kiabálva:
       Mi az, bátyám, azt hitted, már meghaltam?
Stavrache áttántorog a pitvarba — a kapitány utána; a szo­bájába fut, — hiába; az elviselhetetlen látomás mindenhol a nyomában.
Nem tudja elviselni ezt az üldözést, a fogadós vadul nekiugrik és torkon ragadja a kapitányt, az meg tűri mozdulatlanul.
A fogadós bátorságra kap, szorítani kezdi a torkát, szorítja, egyre erősebben, érzi amint az ujjai behatolnak a nyak izmai közé, belemélyednek a gégébe és szétmorzsolják azt, összezúzzák a nyakszirt ízületeit. De minél jobban fojtogatja, annál jobban felderül a kapitány arca, s minél jobban csikorgatja a fogát, a katona annál hangosabban és vidámabban nevet. S amikor visszarántja görcsös ujjait s egy padra zuhan, a kapitány megkér­dezi:
— Mi az, bátyám, azt hitted, már meghaltam?
Sokáig áll előtte, karbafont kezekkel, szigorú tekintetét Stavrachéra szegezve. Aztán parancsoló mozdulatot tesz, s a fogadós szó nélkül engedelmeskedik. Mindketten kimennek az útfelőli tornácra. A kapitány parancsot ad az indulásra, a trombiták fel­harsannak, a katonák felveszik a fegyverüket és az egész falutól kísérve a század elindul, élén a kapitány, akinek nevetése túl­harsogja a trombiták recsegését és a tömeg zajongása.

*
Kora reggel Stavrache, láztól reszketve, már ott volt a falu pópájánál s kérte, hogy még beesteledés előtt jöjjön el megszen­telni a házat. . .


III.
Ítéletidő volt; eső, hó, dara s olyan pokoli szél, hogy még az állat sem tudhatta, merre forduljon, hogy egy kis levegőt kapjon. Alig múlt el még dél, s már olyan némaság ült a falura, mint éjtszaka közepén; még kutyaugatást sem lehetett hallani — ki tudja, hová húzódtak be a házőrzők! Az út egyetlen pusztaság, okos ember ilyen időben nem vág neki az útnak. Késő délután, a szél már csak egy irányból kezdett fújni, az eső elállt; sűrű, aprószemű havazás indult meg s körtáncba fogott a Crivăţ. Az ilyen idő három nap s három éjjel tart, jaj annak, akinek nincs mit a tűzre raknia.
Stavrache fel sem húzta az üzlet redőnyét. Így egymagában, mit csináljon az ember a pult mögött. Megiszik egy kupicával, felmorzsolgat egy száraz kiflit, s hol erre, hol arra gondol. Az üzletben azonban hideg van. Még azt megérti az ember, hogy tür a kereskedő, amikor van értelme; de így hiába? Tisztára hiába­valóság ilyen időben vevőkre várni. Stavrache bezárja a pénzes fiókot, aztán a boltot s megy hátra a szobába, a melegre; utasok úgyse járnak most errefelé, a faluból pedig mindenki megtalálja az udvari ajtót s tud kopogni a hátsó kijáraton.
Valóban, miután Stavrache megmelegedett a kemence ajta­jánál, egyszerre csak, úgy este felé, kopog valaki az ajtón.
       Ki az? — kérdi a fogadós.
       Én vagyok, Stavrache úr mondja egy gyenge gyermek­hang. — Tessék kinyitni...
A fogadós félrehúzza a reteszt. Az ajtón át beáramló szél valósággal a szobába sodor egy vacogó leánykát. A gyerek alig tud megszólalni: az állkapcsa szinte megmerevedett a hidegtől, pedig, szegény gyerek létére elég jól fel van öltözve: az ingecskéje felett ott az apja ujjasa, meztelen lábacskáin az anyja régi csizmája, a fején pedig keszkenő.
— Mit akarsz?
       Az anyám küldött, hogy tessék adni egy banira gázt, s apámnak kettőre cujkát.
A kislány nagy elővigyázatossággal előhúz az ujjasa alól két edényt.
— Igen... s meg azt is mondta, hogy ne tessék gázt tenni a cujkás üvegbe s cujkát a gázosba, mint a múltkor, mert megint megvernek, és aztán... tessék jó bőven mérni.
 — No... s pénzt hoztál-e?
— Nem... azt mondta, tessék leírni.
        Már megmt...
Stavrache,  nyomában a leánykával,   morogva átmegy a boltba.
— Bár a pópa hitelezne már nektek, éhenkórászok!
Az üzletben alig lehet már látni. A leányka odahúzódik Stavrache úr mellé, aki a pálinkát tölti. A kislány szeme rátapad a pulton felejtett kiflire. A fogadós lehajol a pult alá a petróleumos kanna után; abban a pillanatban a leányka kinyújtja a kezét, elpja a kiflit s hirtelen el akarja rejteni az ujjas alá. De Stavrache úr felegyenesedik. Lehet, hogy ügyelte a szeme sarkából, vagy emlékezett arra, hogy a pulton egy kifli hevert, ami most eltűnt, mert szó nélkül, lekent egy pofont a jéggé fagyott arcocskára.
— Tedd vissza a kiflit, te tolvaj!... Az ördög vinne el ben­neteket, már kölyökkorotokban megtanuljátok a lopást!
A leányka leteszi a kiflit és égő arcához szorítja kezét. Aztán fogja illedelmesen az üvegeket, az ujjas alá rejti s indul, bele­veszve a viharos éjtszaka ködébe.
A fogadós bezárja az ajtót, vet még egy hasábot a tüzre, matat még egy darabig a szobában ... Eltelik így tán egy óra is, amikor a vihar üvöltésén át mintha emberi hangokat hallana. Erősen odafigyel: — nem a füle csengett. Ez alkalommal az utca felöl döngetik az üzlet ajtaját. Vendégek ... utas emberek... Ki az ördög mászkálhat ilyen időben! A fogadós gyertyát gyújt, át­megy az üzletbe, az ajtóhoz, amit szakadatlanul döngetnek.
       Ki az?
       Jó emberek!
Csengős szán áll odakünn. Stavrache kinyitja az ajtót.
       Ez aztán a jó idő! — mondja egy nagy behemót ember, csuklyával a fején, amikor belép, mialatt a másik, éppen így be­bugyolált alak a lovakat fogja, mivel azok semmiképpen sem akarnak egy helyben maradni ebben az istenverte időben.
— A szive legyen jó az embernek! — fogadja a köszöntést
a gazda.
— Kereskedő uram, szállást kérnénk éjtszakára. Lehetetlen továbbjutni, a lovak kidöglöttek, mi magunk félig megfagytunk. Hadd állítsuk be a lovakat az istállóba s adjon nekünk valahol egy zugocskát holnap reggelig.
       Nagyon szívesen... mondja a fogadós. — De ha a hó befújta a kaput, akkor nehéz lesz kinyitni.
Szerencsére a hófúvás csak kívülről érte a kaput, a másik oldalát védte a fogadó s a hely tiszta maradt. Két béres előjött az istállóból, a szétnyíló kapuról recsegve tört le a jég, a szánkát behúzták az udvarra, a lovakat pedig jászol elé állították.
A két vendég felment a tornácra, hátravetették csuklyájukat, alaposan leverték magukról a havat s bementek a melegbe. Tehetős embereknek látszottak, - már amennyire a sötétben látni lehetett, —  marhacsiszároknak, gabonakereskedőknek, vagy valami ilyesmiféléknek...
Amikor Stavrache néhány pillanat múlva visszatért a szobába, bort és poharakat hozva egy tálcán, az egyik vendéget ott találta a kemencéhez támaszkodva, amint melegedett,  Az volt, amelyik elsőnek lépett be; a másik elnyújtózott az ágyon, arccal a falnak fordulva: fáradt utas, aki lehevert, hogy pihentesse egy kicsit a csontjait.
— Nincs valami falnivaló?
Akadt az is... Olajbogyó, füstölt disznó, oldalas, és túró... Mialatt a gazda az üzletben matatott, nyitva hagyva a középső ajtót, hallotta pusmogni vendégeit, de olyan halkan, hogy egy szót sem lehetett érteni belőle. Amikor visszatért az étellel, látta, hogy csak képzelődött Mindkét vendég azon a helyen volt, ahol hagyta őket, sőt, az, amelyik lefeküdt, már javában horkolt
— Hadd pihenjen: nagyon ki van merülve! — mondta az állingáló s egymagában ülve az asztalhoz, jó étvággyal kezdett falatozni
Evés közben, persze, a beszélgetés is megeredt.
—           Ez aztán a förgeteg!
       Honnan teszettek jönni?
       Messziről ...
       S hová készülnek?
       Tudom is én... Szavamra, fogalmam sincs. A barátom
cipelt magával, útitársnak, s tessék, micsoda idő szakadt a nyakunkba.
— Ez már igazán furcsa — mondta a fogadós felhúzva a szemöldökét hogy az ember csak úgy nekivágjon az útnak, anélkül, hogy tudná, hová s merre...
       No pedig, válaszolta egyszerűen a vendég — most lát­hat ilyent is.
   Ezzel nyugodtan folytatta a falatozást. A gazda, rövid gondolkozás után így szólt:
-               Önök kereskedők?
-               Nem.
-               Tisztviselők...
-               Hát tudja, nem éppen tisztviselők... de valami olyasfélék.
-               Értem: hát persze, ellenőrizni járnak.
-               Még azt sem!
Rövid szünet után, mialatt a vendég hirtelenében két pohár bort felhajtott:
     Brávó! Remek bora van, Stavrache uram!
     Honnét tudja, hogy Stavrachénak hívnak?
     A barátom mondta.
     Igen... és ő... ő honnét tudja?
     Hát azt meg én honnan tudjam? Még az úton mondta, amikor én aggodalmaskodtam, hogy ránksötétedik. így szólt: „Ne félj, megszállunk itt a közelben, Stavrache koma korcsmájánál.”
     Nyilván ismerhet valahonnan — mondta a fogadós s kö­zelebb lépett az ágyhoz, hogy alaposabban megszemlélhesse a falnak fordult embert. Ekkor váratlanul megszólalt:
     Hát, hogy a csodába ne ismernél, mikor édes testvérek vagyunk? — nevetve felemelkedett az ágyról, és közvetlenül a fogadós elé állt.
Ha a borzalmas éjtszaka bömbölő förgetege minden erejével Stavrache koponyájába szorul, az sem rendíthette volna meg job­ban, mint ez az arc, ezek a szavak!
A fogadós kinyitotta a száját,  mondani akart valamit, de anélkül, hogy egy hangot is kiadott volna, úgy maradt tátott száj­jal; pislogott gyorsan néhányat, aztán mereven bámult az előtteállón túl, elképzelhetetlen messzeségbe: emelni akarta a karját, de azok bénultan hullottak vissza, a teste egészen megmeredt, s mintha valami láthatatlan erő akarná hajánál fogva eltépni a földtől, ahová belegyökereztek a lábai... Ez volt az első pillanat, aztán a test még jobban összeroskadt, a nyak bezöttyent a vállak közé, mintha az a láthatatlan erő eleresztette volna a haját; a kezei felemelkedtek, s az ujjak kaparászni kezdtek, a szemek el­szakadtak azoktól a távoli messzeségektől s egyre inkább befelé fordultak,   a homlok boltozata mögé,  tán még elérhetetlenebb messzeségekbe; a száj becsukódott s az állkapocs megfeszült
       Ülj le, bátyám — mondta az öccse, az asztalhoz telepedve.
A fogadós engedelmeskedett.
       Persze, csodálod, hogy engem látsz...
A fogadós mosolygott.
—    Halottnak hittél, ugye? ... Nos, az az utolsó levél csak tréfa vojlt.
A fogadós elkezdett nevetni.
       Hallgasd csak meg, bátyám, miért jöttünk mi ide hozzád... Testvéri igazságtevésról van szó... Neked itt a kezeden bíztosítéknak az én vagyonom... Én meg... hát eddig valahogy csak elforgolódtam a világban, ahogy tudtam; annyi időn át nem háborgattalak... De most?... Mit is mondjak neked? Hozzányúltam az ezred pénzéhez ... ezért jöttem hozzád... ne engedj elveszni... Szó sincs igazságos osztozkodásról... csupán ajándékról... Nem iszol te is velünk?
Ezeket mondva, poharat nyújtott feléje. Stavrache átvette a poharat; a szájához vitte, de az összezártan maradt, reszketett, és színlelve az ivást, az álla alá, a mellére öntötte a bort.
A vendégek hosszan egymásra néztek.
— Ha holnaputánig nem kapok tizenötezret, főbe lőhetem magam... Bátyám! — tette hozzá nagyon melegen — Bátyám! Ugye, nem fogod engedni?... Mi az? Egy szavad sincs?
Válasz helyett Stavrache lassan felállt; egyenesen az ikonok­hoz ment, néhányszor keresztet vetett és imát mormolt maga elé, aztán az ágyra vetette magát, oldalra fordult, s térdét magasra húzta.
A két vendég ámultán állt, hol egymásra, hol pedig az előt­tük heverő emberre nézve, aki horkolni és nyögni kezdett.
Aludt?... Rossz álmok gyötörték?... Lehet ilyen hirtelen elaludni?... Vagy csak teszi magát?...
Még fel sem villanhatott szemükben ez a sok kérdés, amikor horkolás felerősödött, s kínos nyögés tört fel az alvó melléből; teste egyre erősebben reszketett és a foga vacogott.
Az öcs odalépett és megérintette a ki tudja, milyen szörnyű álmoktól kínzott ember vállát. Borzalmas ordítás tört fel erre a könnyű érintésre az alvó ajkáról — mintha vörösre tüzesített vasat döftek volna az oldalába — felugrott, eltorzult arccal, csapzott hajjal, ökölbe szorított kezekkel habzó szájjal. Vadul odaugrott az asztalhoz, a padlóra döntötte, úgy, hogy szilánkokra tört.
A lámpa feldőlt és kiialudt. A szobát csak az ikonok mécsei és a tűzhely parázsa világította meg.
 Stavrache ott állt egy pillanatig magasba emelt ököllel. Aztán, rémületes ordítással, öccsére vetette magát; a földre döntötte, és maga alá teperte.
— Segíts, mert megöl!
Az útitárs hátulról akarta elkapni Stavrachet - erre ez otthagyta az öccsét s hirtelen megfordulva, ezt ragadta torkon s egy pillanat alatt a földre teperte.
-              A nyakamat szorítja! Meg akar harapni!
Kétségbeesett harc kezdődött. Elképesztő erején kívül a fogadós előnyben volt a másik kettővel szemben, hihetetlenül gyors mozgásával is. Ez a borzalmas dulakodás rosszul végződött volna a vendégek számára, ha az öcsnek eszébe nem ötlik egy fogás. Hirtelen leoldotta a derékszíját... Stavrachet teljesen lefoglalta az útitárs s észre sem vette, mi történik a lábainál; az öccse meg­ragadta a lábait, gyorsan körülcsavarta kétszer a szíjat, aztán a végét áthúzta a csaton, majd felállva, teljes erejével odasújtott a bátyja nyakszirtjére. Stavrache erre otthagyta az útitársat, hir­telen meg akart fordulni, de nem volt ura többé lábainak. Az öccse borzalmas erővel mellbe vágta. Stavrache már nem tudta elérni, megtántorodott s hörögve, fogait csikorgatva, mint egy letagló zott bika, földre zuhant.
Künn a förgeteg elérte őrjöngő csúcspontját, annyira, hogy a vén fogadó falai is megremegtek belé.
Mielőtt még a fogadós felemelkedhetett volna, alaposan megkötözték. Megragadták a karjait, kicsavarták, aztán nagy erőfeszítéssel a feje fölött összeszorították s szorosan átkötözték az útitárs derékszíjával, mialatt Stavrache köpködött és hahotázva kacagott. Úgy megkötözték, hogy moccanni sem bírt.
Az útitárs felmászott az ágyra, elvette a mécsest az ikonról s keresgélni kezdte a gyertyát a földön szerteszórt holmik között. Megtalálta és meggyújtotta. Amint a szemébe tűzött a fény, Stav­rache szent énekbe kezdett.
     Mit lehet itt csinálni? — kérdezte megborzadva az útitárs.
     Nincs szerencsém! — válaszolta az öcs.
A küzdelemtől és gondolataitól összetörve odaült az ágy szé­lére s hosszasan nézett az összekötözöttre, aki tovább énekelt, az ének ütemére lassan ingatva a fejét, hol jobbra, hol balra.

15 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Szívesen! Örülök, hogy segíthettem! :)

      Törlés
  2. Köszönöm szépen.Nagyon sokat segítettél :)

    VálaszTörlés
  3. Szívesen, sok sikert az érettségihez! ;)

    VálaszTörlés
  4. Koszi Szepen!Rendes vagy!!!Halas vagyok

    VálaszTörlés
  5. Szerintem aki hálás érte, az ígyis úgyis megköszöni...

    És kössz :D

    VálaszTörlés
  6. Kösziiii! :) Hatalmas segítség volt. :)

    VálaszTörlés
  7. Nagyon köszi! Nagy segítség!!

    VálaszTörlés
  8. Örülök, hogy tudtam segíteni! Sok sikert az érettségihez! ;)

    VálaszTörlés

"Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál. " P.S. I love you c. filmből