Iványi Gábor
Elég bizonytalan voltam ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban. Elkezdtem, aztán töröltem, végül úgy döntöttem, mégis írok ma bejegyzést. Ha megosztom a blogon az örömeimet, akkor miért a gyászt tartanám magamban?
Ma egy éve veszítettem el a számomra egyik legfontosabb embert. Nehéz év volt, még mindig mérhetetlenül hiányzik, nem túlzok, ha azt mondom, hogy még mindig minden nap eszembe jut, sőt, van, hogy naponta többször is. Nagyon nehezen dolgozom fel az elvesztését. A sors fintora, hogy míg élt, hetekig nem látogattam meg, most pedig minden nap velem van gondolatban. Nem mondtam elégszer neki, mennyire szeretem, miután mami halála után újranősült, én pedig lassan kezdtem felnőni, kissé eltávolodtunk egymástól, de ez nem jelenti azt, hogy az iránta érzett szeretetem enyhült volna.
Mivel kései gyermek vagyok, a vér szerinti nagyszüleimet hamar elveszítettem, de sosem éreztem ennek a hiányát, nekem mindig ott volt Tati és Mami, nekem ők voltak a nagyszülők. Nagyon sok kedves emlékem kötődik hozzájuk.
Lehet, hogy közhely, de nagyon igaz, hogy csak akkor vesszük észre, mennyire fontos valaki, ha már nincs velünk. Ha szerettek valakit, tudassátok vele minden nap, ne járjatok úgy, mint én. Bármit megtennék, ha még utoljára megölelhetném Tatit és elmondhatnám neki, mennyire szeretem.
Igazából a poszt hosszúságával is bajban voltam, mert annyi mindent szeretnék még megosztani Tatival és Mamival kapcsolatban, de ma valahogy mégsem jön... és igazából már ki is merültem. talán majd máskor.
Szép estét!
Bella
