A mai bejegyzés szomorú apropóból született. Gondolkodtam is, hogy írjak-e, de ha az örömeimről mindig beszámolok, úgy gondoltam, erről is írok, hisz az élet nem csak jóból áll, az elmúlás, a búcsú is hozzá tartozik. Ráadásul Izsák Zoltán tanár úr megérdemel egy bejegyzést a blogomban.
 |
| Forrás |
Izsák Zoltán tanár úr biológiát tanított nekem a Márton Áron Gimnáziumban, négy évig volt a tanárom. De ha teljesen őszinte szeretnék lenni, csak három és fél évig, az utolsó évünkben február-március környékén sajnos baleset érte.
Azt írtam, biológiatanár volt, de nem csak biológiát oktatott. Izsák tanár úr az életre nevelt minket. Gyerekként sokszor fejcsóválva mosolyogtunk, mert ha feltettünk neki az előző órai tananyagból egy kérdést, amit nem értettünk, belekezdett a magyarázatba, de öt perc múlva már teljesen más témánál jártunk. S hogy hogy jutottunk el a szívkamrák működésétől a zacskós levesig, azt talán még ő maga sem tudta. Mesélt a régi világról, a mostani társadalomról, gyakran cinikus hangvételben, olykor keserű szájízzel, de mindig olyan dolgokat mondott, amin igenis elgondolkodtunk - elgondolkodunk mai napig!
Ő volt az a tanár, aki kilencedik elején kijelentette, hogy bár szakosztály vagyunk, ő még életében senkit nem buktatott meg biológiából és nem velünk fogja elkezdeni, mert senki nem lehet olyan hülye, hogy biológiából annyit ne tudjon, amivel átmehet.
Olyan precíz és gyönyörű rajzokat készített, és gyöngy betűkkel írt, hogy bárki megirigyelhette azt tőle. Még ilyen átlátszó fóliára készítette a rajzait, amit ilyen régi vetítővel vetített a falra. Mikor végzős voltam, nekem adta ide ezeket a kincseknek is beillő fóliákat, hogy beszkenneljem őket. A képeket aztán CD-re írtam meg neki. Sajnos régi számítógépemről nagyon sok kép elveszett, köztük ezek is. Pedig azok a rajzok bármelyik tankönyvben megállnák a helyüket, sőt!
Talán utolsó előtti évünkben, 11. osztályban vitt el minket boncolni. Meghatározó volt számomra az a nap. Emlékszem, úgy jöttem haza, hogy azt meséltem a legjobb barátnőmnek, én bizony orvos leszek.
A fenti képen láthatjátok lepkékkel a kezében. Bizony ám! A tanár úr a lepkék szerelmese volt. Több ezer példányt fogott el és preparált, majd saját kezűleg készített tokban tette el őket. Én még az a szerencsés évfolyam diákja lehetettem, aki személyesen is láthatta ezeket a gyönyörű példányokat. Ha jól emlékszem, az iskolánk 100. születésnapja alkalmából volt egy kiállítása a lepkékből a biológia laborban. Gyönyörűek! Mindegyikre rácsodálkoztam. Volt, amelyiket percekig bámultam, mert egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy ilyen szépség is él a Földön.
Talán a sors fintora, hogy pont akkor hunyt el, mikor a ManiCute keretein belül is épp a pillangó volt a témánk.
A székelyhon.ro oldalon találtam egy interjút vele, a lepkegyűjtésről. Néhány kép is van. Kérlek benneteket, olvassátok el, szerintem nem fogjátok megbánni.
Itt pedig az utolsó osztályával ballag, két évvel ezelőtt.
Kicsit csaponganak a gondolataim, érzem én ezt írás közben, nem egy összeszedett bejegyzés, ezért elnézéseteket is kérem.
Mind tudtuk, hogy nagy beteg a tanár úr, mégis lesújtott a hír, mikor a tablóképet, mely pontos mása még a mi tablónkon is ott van, hétfő reggel megpillantottam az újságban.
Az elmúlt két napban nagyon sok emlék jutott eszembe. Köztük rengeteg tanóra, felmérő, félévi dolgozat. Sőt, még dolgozat témák is!
Eszembe jutott, milyen nagy lelkesedéssel mesélt mindig a természetről, a kirándulásairól. A teknőséről, mely már ötven éves volt, mikor mi sulisok voltunk, és melyet minden télen letesz a brassói pincébe téli álmot aludni. Előttem van, ahogy azt meséli, honnan ered a "lépre csalni" kifejezés, ahogy azt megemlíti valami kapcsán, hogy az ő régi füzetei, egészen első osztálytól kezdődően, még mindig a brassói ház padlásán vannak.
11. osztályban volt egy csúnya allergiás reakcióm, pont biosz felmérő előtti hétvégén. Nagyon megértő volt, én kihagyhattam a felmérőírást, még mindig előttem van, ahogy magyarázza, hogy mi miért történt akkor a szervezetemben. Ezt sosem fogom elfelejteni.
Említettem, hogy utolsó félévben a baleset miatt nem tudott tanítani. Eszembe jutott a baleset napja is. Felmérőt kellett volna írjunk. Persze, milyen a diák, ha teheti, kuncsorog. A két legjobb bioszost küldtük fel a biosz laborba, hogy kérjék meg, halasszuk következő órára és most a kérdéseinkre válaszoljon. Végól elmaradt a felmérő, de ha tudjuk az árát, valószínűleg egyikünk sem kívánja azt előző este, hogy elmaradjon. Írtunk volna inkább száz felmérőt (=témazáró néven fut Magyarországon, ha jól tudom). Ez nem sokkal a biosz labor felújítása után történt, a tanár úrnak lyukas órája volt, gondolta, visszaakaszt néhány képet a falra. Sajnos a létre a friss csempén megcsúszott, a tanár úr leesett. A két osztálytársam így talált rá, nem tudott segítséget hívni. Úgy rohant egyikük a mi osztályunkba, értesíteni minket, másikuk pedig a rendelőbe, igazgatóságra, 211-et hívni. Aznap hamarabb haza mehettünk. Mi padtársammal mégsem tettük. A suli sarkában megbújva figyeltük, ahogy a tanár úrért kijön a mentő, majd tíz perc-negyed óra múlva kihozzák. Szörnyű érzés volt.
Abban az utolsó félévben az egész osztály, sőt, az egész iskola azért szurkolt, imádkozott, hogy a tanár úr mihamarabb rendbe jöjjön. Év végén még úgy volt, hogy a kicsengetésünkre sem tud eljönni, éneklésre sem fogadott minket, amit persze megértettünk. Ballagás előtti egy-két napban derült ki, hogy a tanár úr mégis eljön az ünnepségre. Gondolhatjátok, mekkora volt mindannyiunk öröme!
Mai napig emlékszem a pillanatra, mikor észre vettem. Sétapálcával volt, mégis erőt sugárzott.
Pár nappal ezelőtt, a Boldogság gyűjteményemben láthattátok a ballagási kártyánkat. Mifelénk az a szokás, hogy az osztály választ egy idézetet, mely rá kerül. Mi két rövidebbet választottunk, az egyiket pont a tanár úrtól. A négy év alatt rengetek mondatott, aranyköpést, vicces elszólást jegyeztünk fel tőle. Végül az alábbit választottuk:
"Ne feledjétek, hogy minden nyelésben benne van a fulladás lehetősége!"
Hálás vagyok a Fennvalónak, hogy ismerhettem, hogy a tanítványa lehettem. Az egyik legjobb tanár volt, akit valaha is ismertem. Ha behunyom a szemem, mindig az ősz hajú, fehér köpenyes tanár van előttem, akihez bátran fordulhattunk mindig kérdéseinkkel. Ahogy a búcsúsztatóján is elhangzott, a Tanár Úr bennünk, tanítványaiban él tovább.
Tanár úr, nyugodjon békében!
