Már az előző bejegyzésben is említettem, hogy szeretnék minden hónap végén egy bejegyzést írni, hogy mi történt velem Moldvában az elmúlt időszakban.
Ahogy az várható is volt, a blogra már egyáltalán nem jutott időm, manikűrözni is csak nagyon ritkán tudtam. Össz-vissz talán három manikűröm született egész hónapban.
Az előző bejegyzésem szeptember 4-én született, így a költözés körülményeiről ott olvashattok. Én most 5-dikétől folytatom a történetet.
Szeptember 5-11.
Hétfőn volt Bákóban a versenyvizsga - Romániában az állami oktatásban dolgozó tanároknak versenyvizsgáznia kell a posztok betöltéséhez. Vizsga után még kicsit várnunk kellett, míg Attila is végez, így volt szabad két óránk. Na mit csinál két nő, ha szabad ideje van? Természetesen nyakunkba vettük Bákót és üzleteket néztünk. Olyan jól belejöttünk, hogy észre sem vettük, és sikerült átkeverednünk a város másik felébe, ahonnan aztán nem nagyon tudtuk, hogy merre kéne visszakeveredni nagyon rövid időn belül az iskolához, ahol a vizsgát is tartották. De végül Attila értünk jött, meg sem álltunk Lészpedig. Este a szomszédasszonyomat felhívva azt is megtudtam, hogy végre visszakapcsolták az áramot a házban, így nagy volt az örömöm.
Lészpedről kedden reggel vittek vissza Csík faluba. Az volt az első délutánom, majd éjjelem az új házban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nehéz. Térerő nem volt, szomszédok közül akkor még csak egyet ismertem, ráadásul az internet sem ment azon a héten. Baromi egyedül éreztem magam.
A kedd és a szerda kissé depressziósan és takarítással telt el. Csütörtök reggel ismét Bákóba mentünk, eredetileg akkor kellett volna elfoglaljuk az iskolai helyeket. Már bent voltunk a városban, mikor kiderült, hogy mégsem csütörtökön, hanem pénteken kell foglaljunk. Igen ám, de már nem volt, mivel visszajöjjünk a faluba. Végül ismét Attila volt segítségünkre. Mikor megállt a kapum előtt, akkor szólalt meg, hogy "Vagy Bella, te akár jöhetsz Lészpedre is." Én meg természetesen gondolkodás nélkül bólintottam rá. Szóval így kötöttem végül ki ismét Lészpeden.
Végül pénteken sikerült elfoglalni Bákóban az iskolai helyeket, onnan viszont már nem Lészpedre, hanem haza Csík faluba mentem. Mire haza értem, egy zacskó nagyon finom lészpedi szőlő várt a konyhapulton. Míg nem voltam otthon, Attila apósáék voltak nálam a kutat kitakarítani, az anyósa, Néni Anna pedig gondolt rám is. Nagyon jó volt erre haza érni.
Szombaton meglátogatott a pusztinai kolléganőm, az ő segítségével ki tudtam takarítani az osztálytermet is, vasárnap már csak a táblát díszítettem ki, akkor már minden készen állt a gyerekek fogadására.
Vasárnap voltam először a helyi templomban is. A szembe szomszédomék is pont akkor indultak, így ők megmutatták az utat. A mise mellett még egyéb "életemben először..." dolgok is történtek, melyekről ebben az Instagram bejegyzésben számoltam be.
Szeptember 12-18.
Hétfőn volt a tanévnyitó. Picit tartottam tőle, pedig nem kellett volna! A kollégáim nagyon rendesek, segítőkészek voltak. A gyerekek rögtön körülzsongtak, kérdezgettek, ölelgettek. Sok apróság mondta, hogy ő sajnos nem tud magyarul, megnyugtattam őket,hogy emiatt nem kell félniük, hiszen én éppen azért jöttem, hogy segítsek nekik. Ekkor derült ki az is, hogy külön kis tantermem lesz az általános iskolában is, amit majd szépen ki tudok díszíteni, be tudok rendezni kedvem szerint.
Kedden este megjött a segítségem is, Emese személyében, aki szintén a PetőfiProgram keretén belül van itt Moldvában. Ferivel Csíkszeredában voltak, így egy úttal otthonról is még tudtam hozatni egy-két olyan dolgot, amire itt szükségem van.
Szerda-péntek között nyári óvodát tartottunk. Ami annyit jelent, hogy a délutáni programokon játszottunk, kézműveskedtünk, gyerekeknek uzsonnát adtunk. Nagyon jó alkalom volt ez arra, hogy megismerjük őket. A három nap alatt készült képeket itt meg tudjátok tekinteni.
Pénteken értünk jött Feri tanító bácsi -ahogy a gyermekek szólítják-, hogy elvigyen Lészpedre. A gyerkőcök, amint meghallották, hogy megyünk el, rögtön nemtetszésüket fejezték ki. Végül sikerült megértetnünk velük, hogy csak hétvégére megyünk, és vasárnap már vissza is jövünk. Még így hosszasan kinyúlt a búcsúzkodás, sőt, az autó után is szaladtak. Nagyon megható volt.
Még mielőtt eljöttünk volna, pénteken a lányok virággal kedveskedtek nekünk. Ez volt az első csokor virág, amit tanárként kaptam.
Hétvégén aztán a szórakozás mellett a munkára is hagytunk időt, az ottani Magyar Ház óvoda-sarkocskának a falára rajzoltam fel a magyar népmesék motívumát. Több órás meló volt, és így is több mintát dolgoztam össze. Ezen a képen pont a fele látszik, van még egy ekkora részlet a fal másik felén is.
Szeptember 19-25.
Kedden a Moldvai Csángómagyar Szövetség tartott gyűlést, melyhez a tantermünk szolgált hellyel. Nagyon jó alkalom volt ez arra, hogy megismerjünk mi is néhány falusit, s hogy ők is tudják, hogy kik az új tanítók.
Csütörtökön mi tartottunk szülői értekezletet. Pontosabban, én. Életem első szülői értekezlete, melyen mint tanár vettem részt. Emese meg is dicsért, hogy ügyesen megtartottam. Jó alkalom volt ez, hogy megismerjem az anyukákat, mindenféléről elbeszélgettünk, nem csak a gyerekekről, a tanításról, hanem egyéb dolgokról is, mint például a ház körüli munka, a vasárnapi mise időpontja, de arról is kaptunk útbaigazítást, hogy hogyan tudunk bemenni Bákóba.
Az útbaigazítás nagyon jól jött, mert pénteken kora reggel útnak indultunk. Szerencsére, pont a felső kapunk elől indul reggel az iskolabusz, amely szállítja a középiskolás gyerekeket Bákóba. Ezzel mentünk be mi is. Kora reggel már bent is voltunk a városban. Órákon át vásároltunk, végén már úgy néztünk ki, mint két málhás szamár jól felpakolva: én sima hátizsákkal, Emese túrahátizsákkal - mindkettő dugig megpakolva, ráadásul a kezünkben volt még két-két szatyor is. Végül találtunk hazafele buszt is. Le sem tudtuk volna tagadni, hogy nem helyiek vagyunk, mert nem nagyon voltunk tisztában, hogy mikor lehet felülni a buszra vagy mikor kell megvenni a jegyet... vagy mikor kell leszállni. Először megijedtem, mikor láttam továbbhajtani Rekecsini leérőnél az autót, de az asszonyok megnyugtattak, hogy a sofőr majd visszafordul. Vissza is fordult. Akkor meg a Külső-rekecsin-i eltérőnél alig tudtuk a csomagjainkat elővinni, a sofőr már tovább is indult, mire észrevett minket is. Végül csak sikerült leszállni, gyalog folytattuk utunkat a faluba (a busz nem megy be a faluba). Azért haladtunk egy jó darabot, pont elértük az első házakat, mikor észrevettem, hogy megállt mellettem egy autó, az egyik kedden megismert csík falusi fiatalember sietett a segítségünkre, és vitt haza az autóján. Mi meg kávéval háláltuk meg a segítségét.
Szeptember 26-30.
Hétfőn könyvbemutató volt Lészpeden, melyre szerencsére sikerült eljutnunk. Én nagyon érdekesnek tartottam a bemutatót, és legnagyobb örömünkre, a Csík falusi Gyermekek Háza is kapott egy példányt a könyvből, ráadásul dedikálva! Megvan a hideg téli napokra az elfoglaltság (mert tanító néni kis naiv és azt hiszi, lesz olvasásra ideje...)
A hét legjelentősebb napja a pénteki, vagyis a hónap utolsó napja volt. Ekkor a pénteki felkészítő óra után (ezen az órán népdalokat tanulunk, táncolunk, versenyekre készülünk fel), a gyerekekkel hozzáláttunk az udvarunkban lévő két almafa leszüreteléséhez. A gyerekek gyorsan hoztak vedreket, még létrát is, volt aki fára mászott (gondolhatjátok, hogy ilyenkor kerülget a szívbaj), mások a földről szedték össze, a nagyobb lányok pedig Emesével a nyári konyhában szortírozták őket: rossz/jó - avagy megy a lekvárba vagy marad télire.
Nagyon aranyos volt az egyik tanítványom, mikor lehajoltam, hogy én i szedjek fel almát, megszólított, hogy "Kend ne szeggye, münk felszeggyük". És tényleg nem engedték, hogy én szedjem. Úgyhogy dj-nek álltam, laptopról hallgattunk helyi népdalokat, és énekeltünk is.
Miután az almákat felszedtük, a lányokkal az unozsa elkészítéséhez fogtunk. A nyári óvodára kapott elemózsia csomagból még maradt meg 6 üveg zakuszkánk, Emesével vásároltunk még kenyeret, főztünk teát és kész is volt a kaja a dolgos, szorgos kis segítőink részére. Míg a fiúk az udvart szedték össze, a lányok elkészítették a zakuszkás kenyereket. Én pedig kimertem a teákat, amit aztán az egyik fiú kiosztott. Szóval megvolt mindenkinek a maga munkája, mindenki kivette valamilyen formában belőle a részét. Két leányzó még tovább is maradt és együtt mosogattunk el, közben népdalt énekeltünk. Az almaszüretelésről néhány fotót itt tekinthettek meg.
Mielőtt a fiúk elmentek volna, megbeszéltük, hogy következő hétvégén elvisznek a legszebb helyi erdőbe egyet "grătarozni" - vagyis grillezni.
Alig hogy elmentek a gyerekek, kopogtattak az ajtónkon. Az egyik szomszéd néni jött át hozzánk, hozott tojást és meggykompótot! Nagyon aranyos gesztus volt. Nénivel is egész hosszan beszélgettünk, elmesélte, hogy mivel foglalkozott az elmúlt héten, hogy vannak a gyermekei, mik a tervei a következő hétre.
A gyerekekről
Tömören és velősen: imádom őket. Én sosem gondoltam volna, hogy már a második (!) napon ezt fogom gondolni, pedig így volt. Ráadásul ez a második nap igazából az első tanítási nap is volt egyben. Persze, sokszor hangom már nincs mire haza érek, de akkor sem cserélném le semmivel. Pontosan emlékszem az első alkalomra, mikor ez az "imádom őket" érzés elkapott. Pedig előtte is pont fegyelmeznem kellett, aztán elfordultam és míg a táblára írtam, hatalmasat mosolyogtam, hogy ne vegyék észre, hogy a szigorú tanító néni bizony mosolyog. :) Rosszak a gyerekek, sőt, egyesek nagyon rosszak, de mégis annyira tiszta lelkűek! Másak, mint az otthoni gyerekek. Én pont a 7-11 éves korosztályt kaptam. Őket iskolában, és délután is tanítom, így napi két órát is velük vagyok. legalábbis ez a minimum, mert ha jó az idő és k is ügyesek voltak, az utolsó délutáni tanóra után meg szoktuk engedni, hogy az udvaron még játszanak, és akkor is kint vagyunk velük, ha egészen végig nem is, de pár percenként kinézünk, még beszélgetünk, játszunk.
Mi volt a legnehezebb?
Most mondhatnám a gyerekeket, a darazsakat, a pókokat, a víz hordást, a kinti budit... de nem. Még csak nem is a tehén bőgéssel vagy a disznók röfögésével van gondom - pedig higgyétek el, ez utóbbiak elég durván tolják pont a közvetlen szomszédságunkban. Aztán ott volt az incidensem a hatalmas pókkal is, de nem ő lett a legnehezebben elviselhető dolog az új otthonomban. A legnehezebb az a kakasok állandó kukorékolása. Annyira irritálnak, hogy az valami leírhatatlan. Nem is a kora reggeli kukorékolással van gond, hanem azzal, hogy folyton ezt hallom, ráadásul a szomszédunkból is át szoktak hozzánk járni a baromfik, szóval nem csak az utcánkban közelebb- és távolabb lévő kakasok hangját hallom, hanem premierplánban kukorékol egy a fülembe is.
Összességében egy jó kis hónap volt ez. Dolgosan és nagyon jól telt. Még csak egy hónapja tanítok, de még mindig úgy érzem, hogy szerencsés vagyok, amiért itt lehetek és nem cserélném ezt el semmi másra!
Nektek hogy telt a szeptemberetek?
Szép napot, kellemes hetet!
Bella
