Mai utolsó posztnak a Legek 2012 volt tervezve, amit még tegnapelőtt elkezdtem írni, tegnap meg befejeztem és mára időzítettem... de 10 perccel ezelőtt kaptam egy sokkoló hírt és egyszeribe minden kedvem elment... egyik gyerekkori kedves ismerősöm önkezével vetett véget életének. Az a legszomorúbb, hogy ő már a harmadik két éven belül a régi udvari bandánkból, aki így dönt.
Ráadásul akik személyesen is ismernek, tudják, hogy négy évvel ezelőtt egy számomra nagyon kedves ismerős is ugyanígy tett, én pedig nem tudtam lebeszélni róla, túl távol voltam, hogy megakadályozzam, félévre kikészített a dolog, és azt hiszem, ezt sosem fogom teljesen feldolgozni, megbocsájtani magamnak meg még annyira sem, hogy nem voltam neki akkor ott, amikor szüksége volt rám, holott tudom, nem én vagyok a hibás, mégis fáj.
És most is nagyon fáj, és itt sírok, mert hiába nem találkoztunk hónapok óta, néha eszembe jutott (pláne húsvétkor, mert amióta csak az eszemet tudom, ez volt az első alakom, hogy nem jött locsolni, mint legutóbbi találkozásunkkor kiderült, nem volt itthon, dolgozott).
Négy éve mondogatom, hogy azok az emberek a legönzőbbek, akik véget vetnek életüknek, mert csak magukra gondolnak, azt hiszik, így megoldódik a problémájuk, de az meg sem fordul a fejükben, hogy mit éreznek azok, akiket itt hagynak? Szüleik, testvéreik, barátaik, gyerekeik? :( Én életemben két alkalommal éreztem eddig olyan mértékű fájdalmat, amit egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni, s ebből az egyik az volt, mikor 2009. október 21-én hiába hívtam az egyik barátomat, nem vette fel a telefont, és egyszerűen tudtam, hogy megtette. Illetve jobban mondva akkor még nem, csak pár nap múlva, mikor már valóban elhittem, hogy nincs, tudatosult is bennem, hogy megtette, és már nem tudtam magam azzal hitegetni, hogy a telefonjával csak baj van, vagy ez egy rossz álom. Valóban álom volt, rémálom. És rémálom azóta is. És ezt én éreztem, egy barát. El sem tudom képzelni, hogy most mit érezhetnek az hozzátartozók. :(
Azt hiszem, most zárom soraimat, emrt semmi okosat nem tudok írni, és tiltom a hozzászólásokat, mert nem azért született ez a poszt, hogy sajnálkozásotokat fejezzétek ki, vagy épp ellenkezőleg, valakit felháborítsak vele, egyszerűen csak muszáj volt kiírnom magamból, mert folytogatott. Írtam volna én az előző blogomra is, az úgyis azért lett létrehozva még évekkel ezelőtt, hogy az eltávozott barátomnak írjak leveleket, de sajnos már nem tudom a blog címét sem, nemhogy a felhasználónevem vagy jelszavam. :(
Most megyek csokit enni és Dallast nézni, azt hiszem, az egy picit helyrehoz.
Szebb estét mindenkinek!
Bella
