Ma suliból hazaérve (nagy vidáman, hogy jajdejó, két órával hamarabb végeztem, annyival többet lehet bioszozni), apukám azzal a hírrel fogadott, hogy "a kicsikék megdöglött". Először el nem tudtam képzelni, hogy a négyből melyik kettőre gondol. Aztán kijavitottam magát, hogy valójában csak "az egyik" döglött meg, de már a társának sincs sok hátra, aztán döntsem el, hogy a négy apróságom közül, melyik.
Mondani sem kell, cipő, kabát, táska marad, szobákon áttrappolok, táskát földre levetem, rögtön az akvárium fölé hajlok. Látszott úgy is, hogy Artemisz tényleg meghalt. Rögtön Alasztórért nyúltam. Már ő is jéghideg volt. Mint később apukámtól megtudtam, ő csak nemrég vánszorgott Artemisz mellé. Sokáig tartottam a kezembe, és (röhögjetek ki, hurrogjatok le, csak tessék, nem érdekel) és bőgtem. Egy fél cs. zsepi elment kb fél óra alatt.
Végül Alasztórt a kicsi vödröcskéjükbe tettem. Ha nem változik az állapota, visszateszem Artemisz mellé, had haljon meg mellette.
Tudjátok, legnehezebb őket elengedni. Mert tudtam, hogy most már nincs sok hátra nekik, mert két évesek, és az utóbbi két hónapban tényleg nagyon meglátszott rajtuk az idő. De teljesen más, mikor azt tudod, hogy valamikor a közeljövőben fog elpusztulni, és teljesen más, mint mikor kész tények előtt állsz: nincs többé. Ráadásul úgy, hogy tegnap este még mindketten ott szökdécseltek az akváriumban, még meg is szídtam őket, hogy nem hagynak bioszt tanulni. ^^
Ebben a fájdalomban is van valami szépség, látszik, hogy Alasztor inkább abba betegedett bele, hogy Artemisz, akivel leélte az életét (egy alomból is származtak), nincs többé.
Őt elengedni nekem a legnehezebb. Most nem jövök azzal, hogy ő volt a kedvencem, mert mind a négy hörcsögömet nagyon szeretem, szerettem. De most el kell döntenem, hogy mit tegyek, tegyem vissza Artemisz mellé, hogy ott múljon ki, ahol szerintem szeretne, vagy próbáljak meg küzdeni érte. De ha meg is próbálnám, már nem lenne az az életvidám sunyi mackóm... és mindezt pár hétért cserébe...
UPDATE: Visszatettem. Látni, hogy mennyire szenved még rosszabb volt, mint a tudat, hogy elveszítem. És igen, ismét zokogok, és 5-10 percenként azt lesem, hogy még szuszog-e.
A sok sírástól baromira fáj a szemem. :S (Kellet ez nekem biosz TZ előttre -.-). Valaki valami ötletet, mivel lehetne elviselhetőbbé tenni a fájdalmat? Update: Most még a fejem is fáj. :S
